Egyszer régen, mikor az időt még nem mérték a szigorúan kattogó fogaskerekek, élt akkoriban egy ősz öregapó, akinek semmi egyebe nem volt, csak két szerető gyermeke: Bálna és Delfin, egy behemót fiú és egy szorgos leányka. Nem is vágyott ő soha földek és tengerek gazdag kincseire, csak gyermekei boldogságára.
- Én nem maradhatok itt veletek, hamarosan el kell mennem, de ti sose hagyjátok el egymást! - mondta gyakran, és egy gyászos reggelen, könnyű lelke végleg elrepült.
Ettől kezdve a két testvér úgy óvta egymást, mint ahogy édesapjuk tette, valaha.
Szegényebbek voltak, mint a templom egerének legkisebb bolhája, ám a törékeny Delfin serényen dolgozott, szántott és vetett, aratott és őrölt, így tudott sütni olykor a kemencében egy mosolygós, kis kenyérkét. Csakhogy a melák Bálna lusta volt, és olyan mohó, hogy felfalt minden fényes kiscipót, amit csak húga kisütött, és mivel a munkához nem fűlt a foga,
egyre kövérebbre, és kövérebbre hízott.
Ám egy este kinyitotta Delfin a kemenceajtót, és így szólt:
- Ezt a kiscipót holnap elviszem a legfőbb varázslónak, Terek urának, hogy ezután is legyen jószívű hozzánk, ne bántson minket.
De bizony, másnapra ennek a cipónak is nyoma veszett Bálna feneketlen gyomrában, és mivel a legfőbb varázslónak egy picinyke morzsa sem jutott belőle, rettentően megharagudott.
- Bálna! Légy átkozott, ne kerülj többé az emberek szeme elé, süllyedj el szégyenedben! - kiáltott dühöngve Terek ura. - Egy ilyen óriás, mint te, nem bújhat el a szárazon, ezért ettől a pillanattól kezdve, neked és utódaidnak örökké az óceánok mélyén kell bujdokolnotok. Csak friss levegőért bukkanhattok fel, néha, és sosem pihenhettek, mindig úsznotok kell, hogy
jóllakjatok!
Attól a naptól fogva, Bálnát senki nem látta többé. Még Delfin sem sejtette, hová tűnt az ő kedves, behemót fivére, de valami a szíve mélyén mindig az óceánhoz hívta. Hajnalanta leült a végtelen vizek partján, és eszébe jutottak öregapó aggódó szavai.
Lám - gondolta magában -, Bálna mégis itt hagyott. Szomorúan nézte a fehéren fodrozódó hullámokat, mígnem egy reggel odaúszott hozzá Százvizetvi sellő, az óceán csodatévő vízi tündére.
- Látom arcodon a mérhetetlen bánatot - mondta -, mi bánt ennyire, hogy még a suttogó hullámok szelíd muzsikája sem vidít fel?
- Magam sem értem, mi történt... - felelte Delfin, és elmesélte, hogyan maradt árván, és egyedül.
Százvizetvi sellő nagyon megszánta, de tudta, mi módon segíthet rajta.
- Én láttam a Bátyádat, itt, az óceán vizében, és te is megtalálhatod. Ha belebújsz a ruhámba, könnyedén siklasz a legszilajabb hullámok között, kitérnek előled az éles korallzátonyok, és a legmélyebb tengerek alján is felkavarhatod az iszapot. Csak az a fontos, bízz a varázserőmben, és mindig végy mély lélegzetet, mielőtt alámerülsz! Addig én felveszem a te ruhádat, és meglesem, mit tesznek az emberek, a homokos fövenyen túl.
Így is történt, Százvizetvi sellő és Delfin ruhát cseréltek, egyik elmerült az emberek zajló tengerében, a másik pedig a sűrű óceánban. Talán a kis Delfin hamarosan megtalálta a lomha Bálnát, és talán Százvizetvi sellő is boldogan élt, az emberek között, de a ruhájukat, biztosan nem cserélték vissza, soha többé.

Cserepes Andrea

forrás:verslista.hu

Álomtenger...

nyugtalanul aludt, meleg, nyáresti az éjszaka, éjjel két óra, majd hirtelen felriad, szája kiszáradva, szíve hangosan kalimpál, nyomasztja s egyben hatalmas kérdőjellé feszül benne az álom, az álommaradékok amiket hirtelen szeretne megfejteni, kibotorkál a konyhába, lámpát sem gyújt, felesége nyugodtan alszik, lánya a másik szobában éppen fordul egyet, automatikusan a cigarettáért nyúl, majd poharába vizet enged, közben kinéz az alvó éjszakába, csak a parkoló autók ablakain csillannak a fények, a távolban egy másik éjszakai nem alvó gyújt lámpát, lassan szájához emeli a poharat, iszik, ahogy a víz a pohárfalához billen, szinte belékapaszkodva, hirtelen az előbbi álom foszlányai eggyé válnak...

a férfi megállt, a haragos hullámok szilánkokká zúzódtak a hatalmas sziklákon, a vízpermet teljesen beteríti, szereti elnézni ilyenkor a tengert, a távolban fel -feltűnő városok, települések apró fényeit, utazott, nagy utazása jutott eszébe, amikor gyógyítani indult egy beteghez...

apró kis hajó a nyílt tengeren, ö egyedül van, nem tudja mitől mozog előre mégis halad, távol a túlpart, majd hirtelen a vízbe esik, semmi félelem, pánik, otthonosan mozog a vízben, tudja élni kell, hisz várják..

majd odaér s gyógyítani fog, majd segítenek neki...

közben lassan hajnalodik, az Athos hegyei mögül reggelre kél a nap, csillogásra ébred a világ, bokáig a hűvös vízben, csak áll, mozdulatlan, betölti a látvány mint mindig, a lélek ezen fokú ébredése, nap mint nap, a meghatározó feltöltődés, most nem meditál mint ahogy szokott, talán a megszokott kis mondóka, talán az nem maradhat el...

Általad lettem olyan amilyen vagyok, s tőled kapom, amit továbbadhatok...

megállnak a hajnali kóbor kutyák, csendben, csaholás nélkül, szinte áhítattal nézik a megszállottat, aki évek óta ugyanezt teszi, lassan elindulnak a parton, néha még visszanéznek, de ö csak mozdulatlan, egyre kisebbedő pontocska a tér horizontján...

a pohár üres, talán percek, talán egy óra, csak ül a konyhaszéken, az ablakon kívüli 'való világra' gondol...

lassan a felesége mellé visszacsusszan, a takaró már kihűlt, érzékei kihegyeződve, valahol messze megcsikordul az első villamos, ébred a város, az első buszok halk, még utas nélküli hangja, lassan lecsukja a szemét, újra a tenger, az álom tengerébe merül...

csak így maradni, sokáig, így...

jega

forrás:verslista